Mi szél fújta Pufit Balánbányára?

Pufival, avagy Bajka-Barabás Réka művésznővel készült interjú, nem véletlen, hogy március 20-án került fel friss blogbejegyzésként a honlapunkra, a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világnapján. PufiRéka szívügye a színjátszás eszközeivel való nevelés, elgondolkodtatás, játszás, szórakoztatás, fejlesztés. Ezért is talált a Botorka Művelődési Egyesület kitűnő partnerre személyében a színjátszó tábor elindításakor. 

• Mit jelent neked a színház, a színjátszás?

Nekem a színház az a hely, ahol szabadnak érzem magam és határtalannak. Szárnyakat ad a színjátszás, néha sasként, néha libuskaként, de valahogyan verdesek én is. És már nem zavar a két véglet közötti ingadozás. Nagyon friss élményem, megélésem az, hogy beismerjem, nem vagyok tökéletes, bármennyire is ezt próbálom bizonyítani. S pontosan ebben segít a színház, mert ezen a terepen sok mindent ki lehet próbálni. Nem hiába van az, hogy egy előadás próbaidőszaka több hónap, és abból csak egy-két órás produktum lesz. Ebben a folyamatban bizony a próba a legizgalmasabb rész, mert hozzásegít az önismerethez, önszeretgetéshez. Ezen felül igazi csapattá képes kovácsolni a játszótársakat, rengeteg a kapcsolódási lehetőség, kisegíthetjük egymást és együtt jutunk el felszabadító kacagásig, ha a megerőltető pontokon túljutunk.

• Te az egyesületed által, megalkotva Pufi karakterét kiléptél a kőszínház keretei közül.
  Mi indított erre? Mit szeretsz ebben a fajta színjátszásban?

Az az igazság, hogy úgy rugódtam végig magam a színészet felé vezető úton, hogy azt hajtogattam: nem baj, ha most nekem nem jó, nagyon szenvedek, nem érzem azt a tiszta, vagány közösséget, amire vágyom, maradok még, csinálom, aztán kialakul. S ezt hosszú éveken át játszottam, az iskoláktól kezdve különböző színházi berkekig. Harminc éves szülinapom közeledett, Nagyszebenbe költöztem és teljesen elveszettnek éreztem magam úgy szakmailag, mint emberileg. Nem jött össze egy közös munka az itteni bábszínházzal egy mondat miatt, amiért nem azt írta a diplomámon, hogy "păpușar", hanem "actriță". A holtponton túljutva rájöttem, hogy kívülről senki nem fog nekem tálcán Spielberg-es színészi szerződést és lelki megnyugvást kínálni, szedjem össze magam és kezdjek valamit az életemmel. Lehetőleg önerőből. Így jött a pantomim, zéró technikai tudással, csupán érzésből, s amikor bennem elindult a virágzás, kezdtem látni, merre visz ez az új út, akkor segítséget kértem a zenész öcsémtől, a zseniális szüleimtől és természetesen életem szerelmétől, aki azóta a férjemmé és Pufi bácsivá avanzsált. Félkész állapotú előadásomnak elkezdtem turné helyszíneket szervezni Székelyföldön, ismerős pedagógusokon keresztül. Mindenem bizsergett. Belevágtam. Azóta 424 előadást és színházi nevelési műhelymunkát tartottam országszerte, most is épp nemzetközi nyári táborok felkéréseire, kulturális szervezetek megkeresésére válaszolgatok e-mailben. Még én is elcsodálkozom néha és szorongok, hogy vajon jól csinálom, vajon a helyes úton járok, vajon van értelme ennek az egész Pufizásnak? De egyre biztosabban hallom a választ, hogy igen, menj, fuss, repülj, pufizz!

• Mi volt a fejedben, amikor igent mondtál arra, hogy a Botorka Művelődési Egyesülettel karöltve színjátszó tábort szervezz?

Ez volt a legnagyobb fordulat a Pufi Színház első évada végén, amikor Mihály Csaba felhívott telefonon és megkérdezte, hogy mik a terveim nyárára és lenne-e kedvem színjátszó tábort szervezni? Azt hittem, elalélok. Nem ismertem Csabát, az egyesületről sem hallottam, csak annyit tudtam, hogy Balánbánya és Ibike, édesanyám volt osztálytársa, egy gyerekkori kirándulás és a baláni pufizás. Ennyi. Felmértem, hogy nagy kihívás, szép kezdeményezés, mekkora lehetőség a saját magam és a gyermekek fejlődésére. Gondolkodás nélkül mondtam igent, csak azután kezdtem vakarni a fejem, hogy akkor ezt honnan kell elkezdeni? Azt biztosan tudtam, hogy segítség nélkül nem fog menni. Most, a negyedik táborra készülve azt kell mondanom, hogy a legjobb döntés volt ebbe a kalandba belevágni.

• Mit tud egy gyereknek adni a drámapedagógia, a színjátszás? Mit tapasztalsz a Pufi és barátai táborok során, azokon a gyerekeken, akik már sokadjára vannak táborban és azokon, akik először?

Apropó gyerekek! Ők viszik a prímet. Azt végigkövetni, hogyan érkeztek az első táborba és mostanra hogy értik a színház és a játék nyelvét, mennyire figyelmesek és odaadóak. Jó látni, ahogyan kivirulnak, virágoznak, akár a legfiatalabb csoport esetében is. Azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal már most nagyon várom a találkozást, akikkel vannak közös, színjátszós tapasztalataink, játékos élményeink. Figyelem őket évről-évre, ahogyan egyre magabiztosabbakká válnak, szépen viszonyulnak egymáshoz és örömmel lépnek színpadra. Azok számára, akik először jönnek a táborba, biztosan újszerű a különböző drámajáték, szerepjáték, beszédtechnikai gyakorlat, improvizálás, de olyan élményeket élhetnek meg, melyek észrevétlenül formálják a személyiségüket, viszonyulásukat a másik emberhez és a világhoz. Mindig jó csapatok alakulnak ki, s a szakemberek és a pedagógusok is legjobb tudásukkal járulnak hozzá, hogy a táborban értékes pillanatokat éljen meg minden résztvevő.